Idézet az MR3 Bartók Rádió honlajáról:

Minden nemzet zenetörténetének vannak csillagos órái. A magyar zenetörténetben bizonyosan ezek közé tartozik az a filharmóniai díszhangverseny, amelyet 1923. november 19-én tartottak a Vigadóban Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulója alkalmából. A koncerten Liszt XIV. magyar ábrándja és Berlioz Rákóczi-indulója mellett Dohnányi Ernő vezényletével három ősbemutató is elhangzott: a karmester-zongoraművész Ünnepi nyitánya, Bartók Béla Táncszvitje és Kodály Zoltán az esten még Magyar zsoltár címmel szereplő Psalmus hungaricusa. A hangversenyen a legnagyobb sikert ez utóbbi mű aratta, s ez jelentős fordulópontot hozott az akkor 41 éves zeneszerző addigi alkotói pályáján is.

A siker annál is inkább figyelemreméltó, mert önmagában véve már az is meglepő, hogy Kodály egyáltalán felkérést kaphatott a Budapest Székesfőváros rendezte hivatalos ünnepségre. A zeneszerző, aki a Tanácsköztársaság idején – Bartók és Dohnányi társaságában – a zenei direktórium tagja volt, Dohnányi mellett a Zeneakadémián az aligazgatói posztot is betöltötte. E tevékenysége miatt a szovjethatalom bukása után eljárást indítottak ellene, és két évre szabadságolták. Kodály tehát nem tartozott az épp ekkor születő Horthy-rezsim kegyeltjei közé. Az 1920 és 1923 közé eső néhány év alkotói műhelyében is válságidőszakot mutat: egyetlen művét sem fejezi be ekkor. Sokkal inkább úgy tűnik: az addigi termés felmérésének és betakarításának időszaka ez. 1921-től Kodály, Bartók közvetítésének köszönhetően, a bécsi Universal Edition kiadó komponistája lesz, és sorra készíti elő kiadásra korábbi műveit – ez szükségszerűen azt jelenti, hogy korábbi eszményeivel, zenei gondolkodásmódjával is szembesül. 1923-ban Bartókkal közösen – első összegzésként – Erdélyi magyarság címen 150 népdalt ad közre, s pénzkereset gyanánt számos zenekritikát is ír, elsősorban a külföld számára, Budapest zenei életéről. Ez az időszak tehát erőgyűjtés is egyben, Kodály elsősorban arra keres választ, merre vezessen útja – zeneszerzőként, felelős értelmiségiként, népzenekutatóként – a Trianon utáni Magyarországon.

Az elmélkedő-összegző stagnálásból mindenestre pillanatok alatt kiragadta a Székesfőváros felkérése. A Psalmus hungaricus hihetetlen gyorsasággal, három hónap alatt készült el, s a vázlatok tanúsága szerint a kompozíció nagy része egyszerűen feltört a zeneszerzőből. Pedig ez az oratorikus alkotás sok tekintetben egyedülálló Kodály addigi életművében: az érett komponista ugyanis – dalok, zongora- és kamaradarabok szerzője – eddig még nem írt szólistát, kórust és nagyzenekart alkalmazó művet (a gyerekkórus csak a második előadás óta szereplője a darabnak). Sőt eredetileg nem is ilyen kompozícióval szeretett volna eleget tenni a felkérésnek, hanem táncszvitet – a nem sokkal később befejezett Marosszéki táncokat – kívánta felajánlani a hangversenyre. Amikor azonban megtudta, hogy Bartók is táncszvitet ír, visszalépett tervétől. A magyar zsoltár tehát a körülmények ellenére lett Kodály pályájának páratlan csúcspontja: 1923 nyarán nemcsak egy olyan mű született meg, amellyel szerzője hamarosan nemzetközi ismertségét-elismertségét is megalapozta, hanem egy olyan önvallomás is, amelyben a személyes vonatkozások mellett akár az egész nemzet önmagára ismerhet, miközben egyetemes érvényre is szert képes tenni.

Ebben a többrétegű hatásban meghatározó szerepet játszik a szövegválasztás: az Eötvös-kollégiumban nevelkedett, nagy műveltségű komponista a régi magyar irodalom tanulmányozása során találkozott Kecskeméti Vég Mihály 1560 körül keletkezett zsoltárparafrázisával, az 55. zsoltár szabad átköltésével. A szöveg legrégebbi feljegyzése az úgynevezett Boroszlói Kéziratban található, Kodály azonban nem ebből, a vers keletkezésével körülbelül egyidős forrásból, hanem a Gönczi György nevéhez kapcsolt, 1620-as énekeskönyvből ismerte meg. A költőről, Kecskeméti Vég Mihályról szinte semmit sem tudunk. Tollából mindössze ez az egy költemény maradt fenn, neve pedig három különböző hivatalos iraton is megjelenik (1521-ben a Krakkói Egyetem diákjaként, 1564-ben Kecskemét főbírájaként, 1594-ben pedig kecskeméti prédikátorként), de a három személy azonossága erősen vitatható. A „Mikoron Dávid” kezdetű dicséret azonban a korszak magyar lírájának jellegzetes terméke: a dávidi zsoltár magyar viszonyokra alkalmazott, aktualizált parafrázisa. Szerkezete egyszerű: első három sorában sorfelező tízesekből álló, a negyedikben öt plusz hat szótagos strófája a históriás énekekből – például Tinódi híres művéből, az Egri históriának summájából – köszön vissza.

Az 55. zsoltár „a rettenetes ellenség megbüntetéséért és a szabadulásért való könyörgés” alcímet viseli a Bibliában, s e téma – az ellenségeitől körülvett hős – eleve magában rejti az aktualizálás lehetőségét. Nemcsak a 16. századi prédikátor, de Kodály személyes tapasztalata is lehetett ez: Kecskeméti Vég Mihály soraiban az ellene folytatott eljárás körülményeire, az őt vádoló ellenségekre és a vele szembeforduló barátokra éppúgy ráismerhetett, mint az I. világháború utáni Magyarország belső feszültségeire és ellentéteire. Ugyanakkor a trianoni traumát átélt magyar koncertlátogató is hasonlóképpen képes lehetett politikai síkon aktualizálni a hallott szöveget: az elhagyott–elárult nemzet képe merült fel lelki szemei előtt. Így válhatott a bibliai Dávid tapasztalata univerzálissá.

Önmagukban véve az efféle szimbolikus szövegi jelentésrétegek természetesen nem elegendőek jelentős zenei műalkotás létrehozásához. Ehhez ugyanis autonóm zenei megoldásoknak kell a szöveghez társulniuk. A Psalmus hungaricus rendkívüli hatását nem csupán a textus, hanem Kodály kompozíciós terve és ennek nagyigényű megformálása teremti meg. Kodály a parafrázis 22 versszakából mindössze 17-et dolgoz fel, s a nyitó strófát („Mikoron Dávid nagy búsultában”) refrénként használja. A Psalmus hungaricus nagyformája ugyanis egy rondó vázára épül. A bécsi klasszika hangszeres zenéjétől örökölt formatípusban a variálódó téma megjelenései között gyakran tematikusan is rokon közjátékok csendülnek fel. A közjátékok Kodálynál is közelebbi-távolabbi kapcsolatban állnak a témával, tulajdonképpen a kompozícióban felcsendülő összes téma levezethető a rondótémából, Kodály műveiben azonban a klasszikus formák sosem pőre, sematikus vázként jelennek meg. Beethoven és Brahms követőjeként Kodály számára a forma mindig egyfajta elv megnyilvánulása is, amely aztán más elvekkel ötvöződhet. Hangszeres alkotásai mindig kombinált formákban öltenek testet, s ennek megfelelően a Psalmus hungaricus is összetett szerkezetű: a rondóba háromtagú visszatéréses forma, variáció és a szonátaforma kidolgozási része épül be.